Írtam legutóbb az apró, de számomra mégis fontos sikerekről. Nos, olyan dolog történt velem, amire nem gondoltam ezután!

A mumusom a futás, ezt sosem rejtettem véka alá. Tartok tőle, nem is vagyok oda érte, de mégis valahogy kicsit közelebb kerültünk egymáshoz az utóbbi időben. Amikor először sikerült lefutnom a tíz kilométert, nem tudtam, hogy előbb repüljek egyet a boldogságtól, vagy azt követően tegyem ezt meg, hogy elfekszem és két hétig fel sem kelek. Olyan fáradt voltam.

Amikor másodszorra ugrottam neki a dolognak, tizenegy kilométer lett belőle, valahogy közben is sokkal jobban éreztem magam, minden jobban klappolt. Ez egy vasárnapi futás volt, másnap reggel edzőmmel saját testsúlyos tréning következett. Óriási vigyorral az arcomon indultam le hétfőn a tréningre, majd jól elújságolom, hogy milyen ügyes voltam.

Megtörtént a nagy bejelentés, mire az általam várt dobszóló, tapsvihar és egyebek elmaradtak, sőt inkább az ellenkezője következett. Először csak komor tekintet, majd a klasszikus, gyerekkoromból ismerős tíz ujjamról lekapás történt meg, azaz rendesen megmosták a fejem.

De mi a baj azzal, ha futok?

A fejmosás oka az volt, hogy eltértem a megbeszélt és előre kiszámolt edzéstervtől. A tervtől, aminek – mint számomra kiderült – minden részlete ki van kalkulálva, és minden, az edzőmmel nem egyeztetett, terven felüli extra erőbedobást igénylő feladat boríthatja az eredeti tervet.

Az edzőm elmondta, amit még magam sem gondoltam előtte: ő pontosan tudta, hogy le tudom futni a tíz vagy tizenegy kilométert, csak még nem volt itt az ideje, hogy ezt fussam, mert máshogy van kialakítva az edzéstervem.

Mint a szorgalmi feladatára piros pontot nem kapó diák, úgy kullogtam haza, de másnap rájöttem, hogy azért van edzőm, hogy segítsen és megmondja, mit és mikor tegyek. A tervtől eltérni nem szabad, százötven százalékos teljesítmény pedig csak a régmúltban volt! Tolkien sorait akár így is írhatta volna:

„Egy edzésterv mind fölött, egy edzésterv kegyetlen, egy a sötétbe zár, bilincs az egyetlen.”