Szinte minden alkalommal előjön, akárhogy küzdök, dolgozok, fejlődök, mégis. A kezelésével akadnak gondjaim, vannak ötleteim, praktikáim, de nem mindig működnek. Itt a vége, holtpont!

El lehet jutni a teljesítőképesség végére, el lehet halálosan fáradni, és befejezni az adott mozgást, de sokszor – nekem konkrétan mindig – előjön, hogy igazából ezt a szintet még nem érted el, mégis a tested vagy az agyad azt jelzi: elég! Ez a holtpont, amiről az általános vélekedés, hogy „csak át kell lendülni rajta” és mehetsz is tovább. „Csak”. Na persze!

Alapvetően egyetértek, hogy túl kell rajta lenni, de a hogyanról már a többség hallgat. Amikor a saját testsúlyos edzéseket csinálom, heti háromszor, nincs tréning, ahol ne lenne holtpontom, de ott van segítség! Ott van az edzőm, aki az adott napomtól függően vagy erőteljesen, hangosan, vagy épp barátin áll mellém és vesz rá arra, hogy szedjem már össze magam. Van kihez fordulni, van aki „lök rajtam egyet”, pont amikor kell.

De mi a helyzet a triatlon ágaival?

Mit csináljak, ha egyedül vagyok? Nekem minden sportágban más és más a bevált, vagy épp csiszolás alatt lévő trükk. Ha úszok, ott a holtpontom inkább a tempó miatt jön elő. „Nem kell annyira rohanni, nem baj, ha nem lesz meg az idő” – mondja a kisördög a vállamon. Ilyenkor arra gondolok, hogy a háromból ez az egy ág megy nekem, ha ebben sem hozom az időt, akkor baj lesz. Ezzel általában kirángatom magam, leúszom azt a bizonyos kisördögöt.

A kerékpár esetében kisebb tapasztalatom van eddig, ott a megtett maximum huszonkét kilométer esetében gyakori holtpontom nem volt, de ha volt is, arra gondoltam, hogy „mindjárt jön egy lejtő, csak addig bírjam ki”! Szerencsémre általában jött, ha nem is lejtő, de legalább vízszintes terep, ahol gurulhattam kicsit.

A legnagyobb gondom a futásnál van. Itt nekem általában már a negyedik és ötödik kilométer után előjön, hogy azért elég lenne már… Ez nagyban függ a napomtól is: volt már, hogy hét kilométer lement szimplán, de előfordult, hogy már a második után úgy éreztem, itt halok meg. Ilyenkor fejben először kisebb távokra próbálom bontani a hátralévőt. Jussunk el normális tempóban a következő sarokig, vagy ilyesmi. Ha ez nem segít, akkor a zenét veszem még hangosabbra és próbálok magamban énekelni, hogy eltereljem a figyelmem. (A vicces rész az, amikor véletlenül nem magamban énekelek, volt már rá példa és nem kevés csodálkozó arc is!)

Próbálom tehát kezelni a holtpontokat, de még nem vagyok tökéletes a témában, így bármilyen tanácsot, tippet örömmel veszek, írjatok, ha vannak bevált receptek!