Írtam már nektek azokról az érzésekről, amik kerülgettek, miközben végigcsináltam az 5i50 Budapest triatlonversenyt. Olvashattatok az időkről, az eredményeimről, mi sikerült jól, és mi kevésbé, de ma lesz eddigi cikkeim legviccesebbje, attól tartok!

Az tud igazán nevetni, aki magán is tud. Hát, gyerekek, nekem kacagni is sikerül, méghozzá gyakran! Most a depózásomról írok nektek, ami igazán komédia kategóriába sorolható!

Igazság szerint, totál amatőrként, most láttam olyan ruhákat először, amiben a triatlonosok úsznak, majd megrázzák magukat, cipőt felveszik, és irány a kerékpár. Így a depózás konkrétan maximum két percet vesz igénybe. No, én odaálltam az úszáshoz a fecske úszónadrágomban, és a terv szerint is át kellett törölközés után teljesen öltöznöm. Ekkor kiszaladsz a vízből, elfutsz a biciklis csomagodért, öltözöl, indulsz. No, nekem ez kicsit hosszabbra sikeredett!

Még pénteken a versenyzői eligazításon egy dolgot hangsúlyoztak a depózásról: próbáld el, hogy merre kell menned a csomagodért, számold, hogy hány lépés, jobbra, vagy balra kell-e menni, és ne a rajtszámot nézd, arra nem fogsz tudni figyelni a versenyen! Na persze, gondoltam, hát ott a számom rajtam, ott a szám az akasztón, mit nem lehet megtalálni? Ugyan!

Vissza a versenyhez! Kijöttem a vízből, futok, na jó, kocogok a csomagomhoz. Odaérek a 2082-es számú fogashoz, és legnagyobb megdöbbenésemre, nincs ott a cuccom! Tisztára bepánikoltam, gondoltam túl nehéz volt, leszakadt a zacskó, kerestem a földön, de ott sincs! Visszaszaladtam, kérdezem a szervezőket, mi a helyzet, ha nincs meg a csomagom? Mert nincs meg, pedig oda raktam, ahova kell! Ekkor már lehet némiképp megemeltem a hangom is idegességemben! Ekkor az egyik szervező srác teljes nyugalommal mondta, hogy menjek vele, megkeressük! Elindulunk, megyek a 2082-es fogashoz, mire továbbvisz, és megállunk a 2182-es fogasnál, ahol a cuccom lógott! Mert ez volt a rajtszámom, 2182! Mérhetetlen mennyiségű elnézéskérést és köszönömöt követően mentem átöltözni. Úgy voltam vele, hogy a Béla féle blama, amire azért ismerve magamat, számítottam, megtörtént, most már nem lehet rosszabb! Lehetett!

Ott álltam bringás szerkóban, indulásra készen, derekamon a rajtszám, ami előírás szerint hátul kellett legyen! Elmegyek még, könnyítek magamon! Az első mobil wc-be léptem be, ahova mindenki ment, aki sietett, ergo erősen használt volt. Papírok össze vissza a földön, meg még ez-az. Póló föl, gatya le, kisdolgon túl, felöltözés, majd kilépek a wc-ből. Szaladok a bringa felé, amikor valamilyen fura oknál fogva megnéztem a rajtszámom. Nincs meg! Anélkül nem lehet versenyezni! Újabb pánik indul! Irány vissza! Szép lassan végignéztem az utat ami az öltözősátorból vezetett a mobil wc-hez. Nincs sehol, belépek a wc-be, nézegetem a papírokat a földön, de nincs köztük! Vissza a sátorhoz, sehol! Szólok az önkénteseknek, a szervezőknek, ekkor már nagyságrendileg öten keresték a rajtszámomat, amikor az csomagkeresésnél is nyugodt szervező srác odalép hozzám, felhúzza a pólóm, és megkérdi: „Nem ez a rajtszámod?” No ekkor nem tudtam mi lett volna jobb, ha villámgyorsan elfutok, vagy kerítek egy ásót, és másfél perc alatt eltemetem magam ott előtte!

„De, ez az! Köszönöm, bocsánat, sorry, elnézést!” – válaszoltam, a srác kedvesen mosolygott, és csak annyit mondott: „Hajrá!” Elindultam a bringám felé…