Habár közel tíz hónapja komoly része az életemnek a sport, a mozgás, még mindig kezdőnek és amatőrnek tartom magam. Utóbbi szóban érezhetünk némi negatív csengést, pedig nem kellene! Vigyázat, okoskodás következik!

A minap beszélgettem egy ismerősömmel, folyamatosan kérdezgetett a sportról, az 5i50 triatlonversenyről, arról hogy kezdtem el, mi tart még mindig mozgásban? Válaszolgattam neki, de nem szeretem az egyoldalú kommunikációt, így én is kérdezgettem, hogy mi van vele? Kiderült, hogy olvasva a cikkeimet, látva a folyamatos edzéseket, bár sohasem mozgott, elkezdett kocogni járni. Nagyon megörültem a dolognak, és lelkesen, vidáman kérdezgetni kezdtem erről. Nem volt túl beszédes, aztán kibújt a szög a zsákból!

A szög!

Kiderült, hogy most másfél és két kilométer közötti távot tud futni, ezt is negyed óra és húsz perc között, utána teljesen kifullad. Mondtam neki, hogy ez nem baj, hiszen mindenki így kezdi, tartson ki! A szög és a kutya ott volt elásva, hogy egy sportolói közösségben büszkén elmesélte, hogy elkezdett futni, így sikerült eddig, és elég sok negatív visszhangot kapott: „Ilyen idővel? Akkor nem is futsz, hanem sétálsz!” vagy „Másfél kilométer? A buszhoz is többet futok!”

A srácnak el is ment a kedve, nem csak nem mesél a dologról szívesen, de azon is elgondolkozott, hogy abbahagyja a mozgást!

Amatőr! Sőt, büszke amatőr!

Aki nem élsportolónak készült egész életében, az jó eséllyel kezdőként, amatőrként vágott bele a mozgásba, csak sokan elfelejtjük ezt! Nem kell mindenkinek maratont, vagy félmaratont futni, elég lehet, ha rendszeresen lejársz kocogni! Nem kell az egész Balatont átúszni, vagy triatlonversenyen indulni, csak havonta többször úszni járni, bringázni. Az amatőr státusz szerintem azért szuper, mert önmagadnak tűzhetsz ki célokat, elvárásokat, és igen, azért, mert többször ünnepelhetsz! Mert igenis minden kis cél elérésének, minden apró sikernek örülni kell, és büszke kell rá lenni!

Büszke ≠ elégedett!

Az egy dolog, hogy büszke vagyunk a sikerekre, örülnünk nekik, csak arra kell vigyázni, hogy ne elégedjünk meg! Ha sikerül egy időt megfutni, próbáljuk meg legközelebb is, ha leúsztál egy magadnak rekordtávot, akkor legközelebb is próbáld teljesíteni! Ez hajt előre, és ez viszi majd az ismerősömet a két kilométerről a háromra, és így tovább.

Utolsó gondolatként pedig annyit kérnék, hogy figyeljünk egymásra, inkább biztassuk egymást, mint leszóljuk, emlékezzünk arra, hogy mi is elkezdtük valamikor! Lehet, csak önmagam védem, vagy a többi sorstársamat is? Nem tudom, de a lényeg, hogy szerintem ez fontos, gondoljátok át!

Nem szoktam ilyet, de most mégis megteszem: ha egyetértesz, kérlek oszd meg ezt a cikket!