Már tegnap is nagyon szerettem volna lejutni az uszodába, de összecsaptak a melófelhők a fejem felett. No, de ma! Lejutottam, és nem akármilyen vigyorral szálltam ki a medencéből!

A terv az volt, ami a legutóbbi úszáskor is, azaz legyen meg az ezerötszáz méter, csak annyira nyomjam a tempót, amennyire megy, azaz a vállam fájdalomküszöbéig. Így is lett, és amikor fél távnál ránéztem az órára, és 14 perc körüli eredményt mutatott, elkezdtem reménykedni.

A vállam nem/kicsit fájt csak, és bírtam menni tempót. A kérdés az volt, hogy mennyire fáradok a második felére. Úgy voltam vele, hogy ha közelítek a fél órához, már jó vagyok, a múltkor 36 perc volt a fájdalommentes időm.

Oké, bevallom, éreztem, hogy nem lesz rossz, és az utolsó pár száz métert keményebben meghúztam, de a 28:35 perces idő azért meglepett! Ez az idő ugyanis alig több mint egy perccel marad el a legjobbamtól (27:21 perc), amit a házi versenyen úsztam még decemberben. Azóta ugye túl vagyok egy fájdalmas vállficamon is!

Most eléggé örülök, lehet ezt az időt etalonnak venni ezentúl, de egy kis Olé! és Jupí! azért most belefér! Ja, és arról nem is írtam, hogy megint az 1-es számú öltözőszekrényt dobta a gép! Semmi nem véletlen!

Béla készül, készüljetek Ti is!

Ha tetszett a cikk, oszd meg bátran! Köszönöm!