Múlt héten írtam nektek, hogy az első igazi erőpróbára készülök. Túl vagyok rajta, nem is akárhogy: siker, tapasztalat, fájdalom és öröm. Ez mind-mind belefért három és fél órába! Íme, a részletek!

A nagy nap előtti este számolgattam: fél tíztől rajt, kilencre legkésőbb le kell érni, legalább két óra, de inkább két és fél az út. Nem Ausztriába mentem, hanem „csak” Ráckevére, de kerékpárral, méghozzá egy tíz kilométeres futásra tekertem le.

Reggel még bőven felkelőben volt a nap, hat óra előtt keltem, és húsz perccel hét előtt indultam el. A korábbi kölcsönbringára nem volt szükség végül, utolsó pillanatban „belefutottam” egy szuper cross bicajba, és hazajött velem, így első közös utunk rögtön elég hosszúra sikerült.

A tekerés

Zene, útmérő alkalmazás be, nyomtatott térkép a zsebben, hátizsákban a futócucc, az innivaló és elindultam. Már az elején is éreztem, hogy új barátommal sokkal könnyebb a bringázás, mint a régi mountain bike esetében volt. Ez a pozitív érzés tartott körülbelül tíz kilométerig, amikor már erősen elkezdett fájni csodálatosan formás hátsó felem, de nem kicsit. Ez az érzés innentől végigkísérte az utat, minden megállásért, térképmustráért hálás voltam az égieknek.

Az utolsó két-három kilométer volt a legkeményebb, addigra a hátsóm mellett a combjaim is vészesen jelezték, hogy ideje lenne már abbahagyni ez a kerékpáros dolgot. De nem volt megállás, pihenési lehetőség, oda kellett érni a rajtra!

Végül leértem, összesen kicsi több mint harmincnyolc kilométert tekertem 2:12:27 óra alatt. Ez nagyságrendileg három és fél perces kilométerenkénti átlag. Ez „nagyon lassú”, ennél csak jobb lehet majd később, a versenyen pedig végképp. Akkor mondjuk nem lesz a hátamon egy öt kilogrammos hátizsák és több réteg ruha, illetve bízom benne, hogy addigra jobban fog menni a bringázás is.
Az időt nem nézve, nagyon boldog voltam, hogy sikerült!

A futás

Néhány nappal korábban úgy gondolkodtam, hogy a kerékpározás menni fog, de a futás, na, azzal komoly gondok lesznek. Ehhez képest máshogy alakultak a dolgok. Amikor leszálltam a bringáról, minden szebb lett, hiszen elmúlt a fájdalom a – mint korábban említettem csodálatosan formás – hátsómból. Nem állítom, hogy innentől rózsaszínben láttam a világot, de hogy mosolygósabb lettem, az biztos.

Beálltam a regisztrációhoz, megkaptam a rajtszámom, gyors átöltözés, és már ott is találtam magam a rajtnál. Kis bemelegítés, aztán dördült a virtuális startpisztoly. Tudatosan utolsónak maradtam, menjenek, akik tudnak futni, én kizárólag a túlélésre játszottam.

Elkezdtem futni. Legnagyobb megdöbbenésemre nem ment rosszul. Nem akartam nagy tempóval próbálkozni, előbb írtam a fő célomat, de egy viszonylag normális, sétára nem hasonlító dinamikát el szerettem volna érni. Az első kilométeren sikerült, aztán a másodikon is, sőt tudtam tartani az ütemet és kevésbé akartam „eltemetni magam”, mint korábban gondoltam.

A gond

Az ötödik kilométer magasságában kezdődött a probléma. Elkezdett fájni a bal térdem, éppen úgy, mint az előző heti futásnál is. Amikor erősödött az érzés, megálltam, megmozgattam kicsit, aztán megint tudtam menni ötszáz métert, majd újra. A nem kis túlsúlyom mellett még kutatom az okát, bízom benne, hogy minél előbb megtalálom, mert nem volt kellemes.

Sikerült!

Még így is, meg-megállva végigfutottam a tíz kilométert! Az idő önmagamhoz képest nem volt rossz, sőt ennél fél perccel rosszabbra kalkuláltam. Az időm 1:16:55 óra volt, ami 7:39 perces átlagot jelent kilométerenként. Ez a csaknem negyven kilométer kerékpár után nem rossz, sőt! Mármint nekem!

Amikor beértem a célba, feledtem minden fájdalmat, küzdést, csak az járt az eszemben, hogy sikerült! Lesz jobb persze, kell, hogy legyen, de akkor ez a legkevésbé sem érdekelt, csak az, hogy sikerült! Első főpróba kipipálva, július 31-ig még kellene pár ilyen. Rajta leszek, addig is edzek és küzdök, de most egy pillanatra csak szimplán megállok, és örülök!